Múmiák

  A múmia olyan holttest, amely emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, plasztináció) vagy különleges környezeti tényezők (jég,láp,, homok,szél,só, egyedi mikroklíma) hatására nem indult oszlásnak, így a csontok, a bőr, az izmok, a haj, a körmök sőt az arcvonások is hosszabb ideig épségben megmaradtak.

A Föld legkülönbözőbb vidékein találtak már természetes múmiákat vagy mesterségesen konzervált emberi és állati holttesteket. A régészek és az antropológusok folyamatosan rekonstruálják a mumifikált testeket, hogy bemutathassák, milyenek voltak életükben, hogyan táplálkoztak, milyen betegségekben szenvedtek, vagy kiderítsék, hogyan haltak meg. A legújabb természettudományos vizsgálati módszereknek köszönhetően ma már a több ezer éves tetemek a rég letűnt korok és kultúrák követei.

                                Természetes múmiák 

Természetes múmiákról akkor beszélünk, amikor a holttest kiszáradása, illetve konzerválódása különleges környezeti hatások eredménye.

Múmia  mocsárból

Leggyakrabban a forró és száraz területeken találtak ilyen leleteket. A szél és a hőség hatására az izomzat gyorsan kiszárad, a bőr megkeményedik, megbarnul, így a baktériumok és a rovarok nem tudják kikezdeni a testet és a bomlás abbamarad.
Hasonló az eredmény, ha a holttest megfagy és később sem melegszik fel. A fagypont alatti hőmérsékleten sem a baktériumok, sem a férgek nem maradnak életben. A balesetet szenvedett hegymászók, sarki expedíciók áldozatai a halál beállta után még évtizedekig is jól konzervált jégmúmiák maradnak, ha a hó befedte a testüket. Ugyanígy, ha a holttestet fagyos földbe temetik el, épségben marad. Már a jéghideg szél is elég ahhoz, hogy mumifikálja a testeket.
A láp a harmadik olyan közeg, ahol a test hosszú ideig nem indul oszlásnak. A lápvíz, a benne elbomló növények miatt nagy arányban tartalmaz cserzőanyagokat és huminsavakat, amelyek megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet. Ezért a lápi hullák csontjai hajlékonyak. A belső szervek elenyésznek, sokszor csak az erős bőr marad meg, így e tetemeket gyakran papírmúmiáknak nevezik.

Gyima, a 40 ezer éves mamutbébi-múmia

A fentieken túl találkozunk olyan esetekkel, amikor a hőmérséklet, a talajösszetétel és a levegő pára- és oxigéntartalma – néha a koporsók fájának cserzőanyagai – együttesen olyan mikroklímát hoznak létre, amely a testek természetes konzerválódásához vezet. Számos mumifikálódott testet találtak bányákban,katakombákban, kolostorok vagy templomok kriptáiban.
                                 

                                     Mesterséges múmiák

Az alig két éves Rosalia Lombardo

Mesterséges múmiának tekintjük az emberi beavatkozás révén, vegyi eljárásokkal tartósított holttesteket. A test bomlását legelterjedtebben – a belső szervek eltávolítása után – a bőr és az izomzat kiszárításával próbálták lelassítani illetve megakadályozni. Egyiptomban a balzsamozók ezt nátronsóval végezték, Ausztráliában és Melanéziában a bennszülöttek napon szárítva vagy füstöléssel mumifikálták halottaikat. Sok ősi kultúra máig megőrizte mumifikáló technikáinak titkait; ma sem tudjuk pontosan, hogyan tartósították a holttesteket a dél-amerikai vadászó-gyűjtögető chincorrók, akik a balzsamozásban közel 2000 évvel megelőzték az egyiptomiakat. Kínában találtak rá a 2000 éves Dai hercegnő múmiájára, amelynél a test olyan tökéletes állapotban maradt meg, hogy ma is élőnek hat; a tudósok a legmodernebb eszközökkel vizsgálták meg a hercegnő tetemét, de a mai napig sem sikerült kideríteniük a konzerválás titkát.

A mai modern balzsamozók más módszerekkel dolgoznak: tartósítóanyagot, általában formalint (a formaldehid vizes oldatát) fecskendeznek az erekbe, amely anyag megkeményíti a fehérjét (az izomzat és a szervek alapanyagát), és ezáltal megakadályozza a bomlást előidéző baktériumok szaporodását.
 

                                              

                                                          Ősi Egyiptom 

Nem tudni pontosan, mikor kezdték el balzsamozni az egyiptomiak a halottaikat – a legrégebbi maradványok ötezer évesek –, de a test konzerválásának fontossága az egyiptomi hitvilágban gyökerezik. Az egyiptomi vallás szerint az élet nem ér véget a halállal: úgy képzelték, hogy a temetési szertartással újra „életre keltik” a halottat és átvezetik egy másik világba – a túlvilágba, ahol immár az örök időkig él; ezért meg kell őrizni a testet is az örökkévalóság számára. Hitük szerint az embernek több lelke is volt: Ib – a szív, Ren – a név, Ba – a személyiség, Ka – az életerő és Sheut – az árnyék, amelyeket születéskor zárt magába a test. A Ka és Ba-lélek a halállal elhagyja a testet, de a Ba-lélek – amelyet madárként képzeltek el – képes volt saját testét újra megtalálni, ha az épen maradt.
A vallási történetek első múmiája Ozirisz, akinek Széthtől elszenvedett halála után szétszaggatott és szétszórt testrészeit felesége, Ízisz megkereste, újra összeillesztette és gyolcsokkal egybekötözte; így e megtalált testben Ozirisz feltámadt és az alvilág ura lett.

Az egyiptomiak már korán rájöttek arra, hogy a növények gyantáinak baktériumölő hatásuk is van. Ezért miután a tetemet pálmaborral átmosták, teljesen kitisztították, a hasüregbe nátronsót és illatos gyantával, fűszerekkel teli vászoncsomagocskákat töltöttek; a koponyába fenyőfélék gyantaolaját öntötték és az egész testet több hétre száraz nátronsóba ágyazták. Körülbelül 40 nap alatt a test teljesen kiszáradt, a bőr és az összeaszódott izmok teljesen rátapadtak a csontokra; a tetem jellegzetes szürkés, feketés színűvé vált. A kiszárított testet olajjal és viasszal kezelték. A balzsamozáshoz kámforolajat, mirhát, borókaolajat, méhviaszt, cédrusfa és más tűlevelűek gyantáját használták, de esetenként alkalmazták a pisztácia, a balzsamfa gyantáját és különböző növényi olajakat, állati zsiradékokat is. A balzsamozók igyekeztek, hogy a holttest lehetőleg élethű legyen, ezért vászonnal és fűrészporral tömték ki. A szájba és a beesett orcák alá is tömés került, a szemhéj alá kis rongylabdacsokat, néha hagymát helyeztek és erre kerültek a porcelánból készített, festett szemek. A testet falécekkel merevítették, hogy a múmiának tartása legyen, majd szakszerűen bepólyálták. A kéz- és lábujjakat egyenként körbetekerték finom vászoncsíkokkal, majd a kart, a lábakat és a többi testrészt is számtalan rétegű vászoncsíkkal pólyálták. Az egyes rétegek közé amuletteket helyeztek, hogy megvédjék az elhunytat a túlvilág felé vezető úton. A leggyakoribb amulett az Udzsat-szem volt, ez segített sértetlenül megőrizni a testet. A Djed-oszlop az örökkévalóságot szimbolizálta, a szkarabeusz bogár pedig arra ügyelt, hogy a halott a halál után újjáéledhessen.
Az elkészült múmiát egy nagyméretű kendőbe tették, az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes korszakokban kartonzsákok (gipsszel keményített vásznak) kerültek, amelyet istenképekkel, feliratokkal és aranyozással díszítettek. A balzsamozás mintegy 70 napos folyamatát egy Anubisz álarcot viselő pap felügyelte; őrködött, hogy minden a megfelelő gondossággal történjen. A konzervált és becsomagolt múmiákat végül átadták a hozzátartozóknak, hogy megkezdhessék a temetési szertartást.
A múmiák díszes fakoporsókba kerültek, amelyek a Középbirodalom végéig általában láda formájúak voltak, később a múmia alakját utánozták.
A már előkészített sírkamrát a temetés során berendezték, kitakarították és a szertartás zárórészeként a koporsót a sírboltba helyezték. Az előkelők sírjában több, egymásba helyezett koporsó és kőszarkofág védte a múmiát. A sír ajtaját befalazták és lepecsételték, hogy a halott zavartalanul átléphessen az öröklétbe.
 
                          Az egyiptomi balzsamozás

A balzsamozás első lépéseként a test belsejét kezelték. Az elhunyt agyát az orron vagy a nyakszirtcsont nagy nyílásán, az öreglyukon keresztül eltávolították, de nem őrizték meg, mert vallásukban nem volt fontos szerepe. Azután éles kőkéssel ejtett hasi vagy oldalsó vágással a testet felnyitották és kivették a belső szerveket, amelyeket átmostak, külön szárítottak és illatosítottak, bepólyáltak, majd külön-külön kanópuszedényekbe helyeztek. A kanópuszedények fedelét Hórusz isten fiainak képmásai díszítették: az emberfejű Amszet isten a májat, a majomfejű Hapi a tüdőt, a kutyafejű Duamutef isten a gyomrot, Kebehszenuf, a sólyomfejű isten a beleket és az alsótest különböző szerveit védte. A korsókba zárt szerveket a halott mellé temették. A szívet konzerválták, majd visszahelyezték a testbe és néha a veséket is a testben hagyták. 
 

A legősibb múmiákra bukkantak rá Egyiptomban

 

A legősibb mumifikált holttestek közül bukkantak rá néhányra egy Kairótól hatszáz kilométerre délre lévő ásatáson. Az egyiptomi leletek megerősíthetik a korábbi hipotéziseket arról, hogy a Nílus mentén is volt emberáldozat a predinasztikus korban.

Több mint ötezer éves temetkezési épületegyüttest találtak amerikai és egyiptomi régészek Kairótól 600 kilométerre délre, a Kom Al-Ahmar régióban. Az archeológusok a sírokban hét holttestre, valamint egy kovakőből készült tehénfejre bukkantak. Az elhunytak közül négyen nem természetes úton távoztak az élők sorából, őket valószínûleg emberáldozatként, élve temették el – állítják a kutatók. A tetemek a késõbbi korokban tökélyre fejlesztett mumifikálási eljárás legkorábbi példányai is egyben.
Emberáldozat Egyiptomban és Mezopotámiában
Korábban egy abüdoszi királysír mellett találtak a régészek olyan holttesteket, amelyek emberáldozatra utaltak, s ezek a sírok is Egyiptom legősibb történeti korára datálhatók. Mezopotámiában pedig régóta ismert, hogy szintén bevett gyakorlat volt, főleg az ősibb korokban, az emberáldozat. (Ur városában Kr. e. 2500 tájékán például hatalmas uralkodói temetést rendeztek, számos emberáldozattal - a régészek kutatásai szerint.)
A most megtalált maradványok ép állapotban vannak annak ellenére, hogy a sírokat az ókorban kirabolták. Az épületegyüttes Hierakónpolisz egyik uralkodójáé lehetett, aki valamikor Kr. e. 3600 körül élt. Zahi Hawass, az Egyiptom ókori műkincseit felügyelõ legfelsőbb tanács vezetője szerint a felfedezés sok új információval szolgálhat Egyiptom legkevésbé ismert időszakáról, a predinasztikus korszakról. Az ásatásokat még 2000-ben kezdte el Barbara Adams egyiptológus, aki 2002-ben hunyt el.
Hierakónpolisz, a legfontosabb korabeli város
Hierakónpolisz ekkoriban a Nílus menti települések között alighanem a legfontosabb lehetett. A város talán ekkoriban terjesztette ki uralmát észak felé, legyőzve – esetleg meghódítva – a rivális területeket. Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítése mindenesetre később a fáraók uralmának megszilárdulásához vezetett.
A BBC a mostani felfedezést igen jelentősnek tartja: a régészekre hivatkozva a brit hírforrás azt állítja, hogy ez a temetkezési helyszín a legnagyobb az ősi egyiptomi sírkomplexumok között, legalábbis az ötezer évvel ezelőtti periódusban.