Kleopátra - A Nílus királynője

Kleopátra okos asszony volt. Több nyelven beszélt, műveltségéről elismeréssel nyilatkoztak. Valójában nagy, görbe orrával és hatalmas szájával nem felelt meg a kor szépségideáljának. Alakja viszont arányos és kecses, mi több, mesterien tudta sminkelni magát.

Ő volt az első nő, aki a kozmetika minden trükkjét bevetette céljai érdekében. A férfiakat előkelő, finom modorával, érzéki mozdulataival és gyönyörű hangjával hódította meg.

Történetírók regélik, Kleopátra gyakran vad orgiákat tartott palotájában. Ezek a mulatságok még akkor is zajlottak, amikor már Antoniusszal, a római hadvezérrel folytatott viszonyt. A híres férfi szórakoztatására színházi klubot alapított, amelynek látogatói kifejezetten érzéki előadásokban gyönyörködhettek.

Az éjszakai rendezvényekről persze már akkoriban is rengeteg legenda keringet: a királynő állítólag válogatás nélkül ragadta magához a férfiakat. Különben sem volt válogatós, inkább nagyon is élveteg. Az igazsághoz tartozik, hogy Kleopátra bizonyosan nem élt szent életet, de arra azért ügyelnie kellett, hogy Antonius kegyeit el ne veszítse. Azaz, mindent azért ő sem tehetett meg. 

A régi Egyiptomban a királyi család gyermekei egymással házasodtak. Kleopátra is saját öccsei – első testvére korán meghal – felesége lett. Persze a házasság csupán formálisan létezik, mert az igazi ok nem a testvérszerelem, hanem a hatalom megtartása.

Bizonyos források szerint Kleopátra már tizenkét évesen nemi életet élt, kilenc évvel később Julius Caesar, Róma akkori diktátorának volt szeretője. Mégpedig azért, mert a királynő hatalmi harcba keveredett testvéreivel, és sürgősen menekülnie kellett Alexandriából. Rómába ment, egy szőnyegbe csavartatta magát, hogy bejusson Caesarhoz. A nős diktátort hamar levette a lábáról, kapcsolatukból gyermek is született, Caesarion.

A diktátor annyira beleszerelmesedett, hogy szobrot is állíttatott az egyiptomi királynőnek. A nép azonban nem látta szívesen az “idegen szajhát”, a katonák trágár dalokat énekeltek róla. Caesar meggyilkolása után Kleopátra visszatért Egyiptomba. Itt tudta meg, hogy Rómában Antonius vette át a hatalmat.
A hadvezér jóképű férfi volt, aki imádta a nőket. Kleopátra elhatározta, hogy elcsábítja. A cél érdekében megépíttetett egy különleges bárkát. A luxushajó evezőit ezüsttel vonták be, a fedélzetet arannyal díszítették, a vitorlák bíbor színben pompáztak. A hajón állandóan szólt a zene, a szolgák lengén jártak-keltek, a királynő pedig Vénusznak öltözve készült a csábításra.

Miután a hajó megérkezett Tarsusba, Kleopátra napokig tartó fogadást rendezett a római hadvezér tiszteletére. A férfi nem sokáig tudott ellenállni, de nem maradhatott sokáig a hajón, mert Rómában kitört a hatalmi harc.

Néhány évvel később Antonius elhagyta feleségét, Octaviát, és visszatért Kleopátrához. Octavia testvére az a bizonyos Octaviánus, aki sógora hűtlensége miatt, hadat üzent Kleopátrának.

Amikor Octavianus csapatai bevonultak Egyiptomba, Kleopátra három szolgálójával együtt, saját sírboltjába menekült. A sors különös játéka folytán, Antonius azt a hírt kapta, hogy szerelme öngyilkosságot követett el. A hadvezér erre bánatában tőrrel  ejtett magán súlyos sebet. Már haldoklott, amikor új hírrel érkezett a hírnök: Kleopátra él. A római hadvezér szerelméhez vitette magát, és karjaiban halt meg.

Octavianus fogságba ejtette az egyiptomi királynőt. Kleopátra őt is megpróbálta elcsábítani, de kivételesen nem sikerült a hódítás. A férfi közölte Kleopátrával, hogy Rómába viteti, ahol rabszolgaként fogják végigvezetni az utcákon, kitéve a gyalázkodó nép indulatainak. A világ egyik legkülönösebb asszonya ekkor, inkább mérges kígyóval haraptatta meg magát, így vetett véget életének.

I.-II.Ramszesz

                                       I.Ramszesz

I. Ramszesz (Menpehtiré) az Ókori egyiptom XIX. dinasztiájának első fáraója; I.Széthi apja, II.Ramszesz nagyapja.
Nem egészen két évig tartó uralkodásának pontos ideje nem ismert, de leginkább úgy tartják, i. e. 1292 és 1290 vagy 1295–1294 közt uralkodott. Bár az első dinasztia alapítójának tartják, rövid uralma csak átmenetet képezett katonatársa, Horemheb és a 19. dinasztia nagy fáraói, I. Széthi és II. Ramszesz uralma között.
Eredetileg Paramesszunak hívták; alsó-egyiptomi nemesi családba született.Katonai pályára lépett, először az íjászok élére állt (ezt a pozíciót apjától, Széthitől örökölte), majd felfelé haladt a ranglétrán, végül tábornok lett. 

                 Származása és trónra kerülése

Barátja volt Horemheb, akit ma a XVIII.dinasztia utolsó fáraójaként tart számon a történettudomány. Paramesszu ebben az időben Alsó- és Felső-Egyiptom papjai felügyelőjének tisztjét is betöltötte, így feltehetőleg fontos szerepet játszott abban, hogy Egyiptom visszatérjen a régi valláshoz az Amarna-kor után. Lehetséges, hogy ő az a meg nem nevezett parancsnok, akit Horemheb szakkarai sírjában ábrázolnak.
Horemheb, miután nem született fia, Paramesszut jelölte ki örökösének, feltehetőleg mert neki és feleségének, Szitrének már volt egy fia, Széthi, és unokái is, így a trónutódlás nemzedékekkel előre biztosítva volt. Horemheb még életében társuralkodóvá nevezte ki Ramszeszt, és ugyanazokat a címeket adta neki, melyeket ő viselt Tutanhamon uralkodása alatt. Mivel Egyiptomot észak felől fenyegette komoly veszély, Horemheb döntésében szerepet játszhatott Paramesszu észak-egyiptomi származása.
Mivel már idős emberként lépett trónra, fiát, Széthit sietve kinevezte trónörökösnek, vezírnek és a szilai erőd parancsnokának, valamint több deltabeli isten, köztük Széth főpapi címét is ráruházta. Széthit több hadjárat vezetésével is megbízta, többek közt azzal, hogy foglalja vissza Egyiptom elveszített szíriai területeit.
Rövid uralma alatt Ramszesznek nem volt alkalma épületek sorát emelni. Halálakor egy sietve befejezett, nem túl nagy sírba temették.
Az idős fáraót a Királyok Völgyében temették el, sírja ma a KV16 számot viseli. A sírt Giovanni Belzoni fedezte fel 1817. október 11.-én. A díszítések nagyban emlékeztetnek a Horemheb sírjában találtakra. A múmiát később a sírrablók elől a DB-320-as rejtekhelyre vitték. A számos itt megtalált múmia közt volt unokája, II. Ramszesz múmiája is; a külső koporsó, amiben megtalálták, I. Ramszeszé lehetett eredetileg.

                              II. Ramszesz

II. Ramszesz az újbirodalni XIX. dinasztia harmadik fáraója,az ókori egyiptom egyik legjelentősebb uralkodója. Ramszesz nem királyi családba született; gyermek volt, mikor dinasztiaalapító nagyapja trónra lépett.

Ramszesz édesanyja, Tuja (egyes feliratokon Mut-Tuja) előkelő családból származott.

Ramszesz tízévesen megkapta A király legidősebb fia címet és a gyalogság és a harci szekerek parancsnokává is kinevezték; már két évvel később elkísérte apját egy hadjáratra a Nílus-deltába. A következő évben az egyiptomi sereg Szíria felé vonult, visszaverni a hettitákat és újra egyiptomi irányítás alá vonni Kádes és Orontész városokat.

Széthi, hogy elkerüljön minden, a trónutódlással kapcsolatos vitát, és biztosítsa fia számára a zökkenőmentes trónralépést, még életében kinevezte társuralkodónak a körülbelül tizenöt éves Ramszeszt.  Uralkodói székhelyük feltehetőleg Memphiszben volt. Ramszesz nagyjából ugyanebben az időben vette el első két feleségét, Nofertarit és Iszetnofretet.

Ramszesz még társuralkodó volt apja mellett, mikor feladatul kapta a Földközi-tengeren fosztogató kalózok megfékezését; katonáival elfogatta őket, majd besorozta a kalózokat saját seregébe.  

Széthi négyévnyi közös uralkodás után hunyt el, és a fiatal Ramszesz lett Egyiptom egyedüli uralkodója.

Ramszesz leghíresebb csatája a hettitákkal vívott kádesi csata, melyre uralkodása ötödik évében került sor.A két napig tartó csatában mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, mégis mindkét oldal nagy győzelemnek állítja be; Ramszesz szinte minden templomában nagy gonddal megörökíti az eseményt, ahol állítása szerint hősiességével egymaga döntötte el a csata sorsát, míg a hettita feljegyzések szerint az egyiptomiaknak kellett meghátrálniuk.Az elkövetkezendő tizenhat év során Ramszesz többször is háborút kezdeményezett a hettitákkal, a harcokat végül béke zárta le Ramszesz uralmának 21. évében.

                                              Építkezései

Ramszesz nagyszabású építkezéseivel is igyekezett elérni, hogy neve örökké fennmaradjon. Az általa alapított új főváros, Per-Ramszesz nem maradt fenn, de halotti templomának, a Ramesszeumnak romjai, illetve az Abu Szimbel-i két templom napjainkban is lenyűgözőek. Jelentősen bővíttette a karnaki és luxori templomokat is, befejeztette apja abüdoszi templomát és gurnai halotti templomát, és Abüdoszban saját templomot is építtetett. Núbiában Abu Szimbelen kívül még számos templomot emeltetett. 

                                       Per-Ramszesz

Ramszesz nem sokkal apja halála után új fővárost kezdett építtetni apja nyári palotájánál, északon, a Nílus-deltában, körülbelül 750 kilométerre Thébától és mintegy 100 km-re a mai Kairótól. 

A város minden bizonnyal fényűzőnek számított, a víz közelsége lehetővé tette virágos- és gyümölcsöskertek létrehozását, a palotakomplexumhoz dísztó és állatkert is tartozott. Per-Ramszesz egyben jelentős katonai központ is volt, amint azt határközeli fekvése szükségessé tette. A kereskedelemnek köszönhetően a mükénéi, ciprusi és levantei fazekasság mesterművei érkeztek a városba, a hettitákkal kötött béke után pedig hettita fegyverkészítő mesterek segítették munkájukkal a fáraó hadseregét.

                                   Karnak és Luxor

A karnaki templomegyüttes ezerháromszáz év alatt épült, szinte minden fáraó építtetett hozzá. Ámon nagy templomához Ramszesz építtette a második nagy pülónt és ő fejeztette be a mögötte elterülő hatalmas oszlopcsarnokot.A falak díszítése a teremtésmítosszal kapcsolatos, a külső falakat Széthi és Ramszesz csatajelenetei díszítik.

                                   A Ramesszeum

A Ramesszeum a fáraó hatalmas halotti temploma Nyugat-Thébában. Hatalmas épületegyüttesét Ramszesz nem sokkal trónra lépte után kezdte építeni, a feltárások tanúsága szerint korábbi, középbirodalmi épület helyén, és körülbelül a 22. uralkodási évre fejezték be. Az épület teljes neve az ókori Egyiptomban Évmilliók Temploma.

A templom mélydomborműveinek témáját az uralkodó legfontosabb szerepei adják: 

-király (koronázási jelenetek, a szed-ünnep jelenetei); 

-pap (Ramszesz nagyobb vallási ünnepek, például Min ünnepe, az újévi ünnepség felügyelőjeként); 

-hadvezér (csatajelenetek, köztük a kádesi csata és néhány lázadó ázsiai város megbüntetése a fáraó uralkodásának nyolcadik évében); 

-családfő (a fáraó és gyermekei, valamint megemlítendő még Tuja és Nofertari temploma, Meritamon kápolnája).

                                          Abu Szimbel

 Az Abu Szimbel-i templomokat – a Nagy Templomot és a Kis Templomot – délen, Núbiában emeltette Ramszesz, minden lakott helytől távol. A két templom építése körülbelül húsz évig tartott. A templomok ma a világörökség részét képezik.

A Nagy Templom elvileg Ptah, Ámon és Ré-Harahti tiszteletére épült, de valójában Ramszesz nagyságát volt hivatott jelképezni. A templom bejáratát két oldalról Ramszesz négy hatalmas ülőszobra veszi körül. Ramszesz szobrainak lábainál családtagjai jóval kisebb szobrai láthatóak. Magát a templomot a sziklába vésték, 48 méter mélyen. Egy hatalmas csarnokból áll, melyet két, négy-négy oszlopból álló oszlopsor vág ketté. A templom belső díszítésének témáját Ramszesz hadi győzelmei adják, az északi, Rének szentelt oldalon a kádesi csata beszámolója található, az Ámonnak szentelt déli falon a sikeres núbiai és szíriai hadjáratokról láthatóak képek. A templom nyugati falán egy bejáraton egy második oszlopcsarnokba jutunk, ezt egy szentély követi. A Kis Templom, amely a nagytól északra található, Hathor istennő tiszteletére épült, akit itt Nofertari személyesít meg. A szentélyben Hathor szobra áll.

                                             Családja

Ramszesznek számos felesége volt, köztük a két legfontosabb Nofertari és Iszetnofret. Úgy tűnik, Nofertari volt a kedvenc, Iszetnofret csak az ő halála után lépett az első helyre; az is lehetséges azonban, hogy csak a véletlennek köszönhető, hogy Nofertari emlékművei közül több fennmaradt.A nagy királyi hitves címét összesen nyolcan viselték Ramszesz uralkodása alatt.Ramszesz idősebb fiai mind fontos pozíciót töltöttek be, az első három – Amonherkhopsef, Ramszesz és Paréherwenemef – a hadseregben, mások a papságban – Haemuaszet Memphisz főpapja volt, Meriatum Héliopoliszé. A kevésbé jelentős gyermekek viszonylag átlagos életet éltek a hercegek sorában. 

Ramszesz lányai közül Bintanath, Iszetnofret gyermeke volt a legidősebb; Nofertari lánya, Meritamon azonban fennmaradt szobrai miatt valamivel ismertebb. A fáraó mindkettejüket feleségül vette, mikor anyjuk meghalt vagy idős kora miatt visszavonult.

                                 Sírja és múmiája

Ramszesz múmiája az egyik legjobb állapotban fennmaradt egyiptomi múmia. A rajta végzett vizsgálatoknak köszönhetően sokat tudni a fáraó külső jellemzőiről. Ókori egyiptomihoz képest meglehetősen magas volt, 173 cm. Élete utolsó éveiben reuma és érelmeszesedés kínozta, fogai rossz állapotban voltak. Haja vörös volt, ez szokatlannak számított, és érdekes következtetések vonhatóak le belőle: a vörös színt a káosz istenével, Széthel hozták kapcsolatba, akit Ramszesz családja különösen tisztelt; apja is az istenről kapta nevét.

A múmiát ma a kairói Egyiptomi Múzeum őrzi.

Ramszesz más fáraókhoz hasonlóan már uralkodása elején kiválasztotta leendő sírja helyszínét a Királyok völgyében, hogy minél több ideje legyen elkészíttetni azt. Az építési munkálatok tíz-tizenkét évig tarthattak.

  

 

Nofertiti

                                              Nofertiti

Nofertiti (Nofernoferuaton; Nefertiti, Nofretete; jelentése: „a szépség megérkezett”) ókori egyiptomi királyné a XVIII. dinasztia idején, Ehnaton fáraó felesége. Mellszobra az ókori egyiptomi művészet egyik legismertebb alkotása. Számos rejtély övezi, sem származásáról, sem haláláról nem tudni pontosat; temetkezési helye nem ismert, múmiáját nem sikerült azonosítani. Feltételezték, hogy azonos a Nofernoferuaton vagy a Szemenhkaré nevű társuralkodóval, akik uralkodásának utolsó éveiben álltak Ehnaton mellett, de ezen elméletek ellen is erős bizonyítékok szólnak.

             Származása 

Nofertiti családjáról biztosan semmit nem tudunk, mivel nem viselte „a király leánya” vagy „a király nővére” címeket, biztos, hogy nem az egyiptomi királyi családból származott.Gyermekein kívül egyetlen vér szerinti családtagja, akit a feliratok azonosítanak, húga, Mutnedzsmeth.

                                          Házassága és gyermekei 

Nofertiti valószínűleg Amenhotep trónra lépése körül ment feleségül az ifjú fáraóhoz, és annak első számú felesége (nagy királyi hitves) lett.Házasságukból fiúgyermek szinte biztosan nem született, vagy ha mégis, akkor nem élte túl a csecsemőkort. Hat leánygyermekük ismert; nevük és feltételezett születési idejük:

Meritaton (az első uralkodási évben vagy előtte; legkésőbb a 2. évben / i. e. kb. 1354) 

Maketaton (a 3. év körül / i. e. kb. 1353) 

Anheszenpaaton (a 4. vagy 5. évben / i. e. kb. 1351) 

Nofernoferuaton Ta Serit (a 7. év körül / i. e. kb. 1349) 

Nofernoferuré (a 8. évben vagy a 9. év elején / i. e. kb. 1348)

Szetepenré (a 9. vagy a 10. évben / i. e. kb. 1347)

 Nofertiti férje uralkodása alatt rendkívül fontos szerepet töltött be, már-már társuralkodóként állt Ehnaton mellett. A királynéi szerep jelentőségének növekedése már III. Amenhotep uralkodása alatt is megfigyelhető volt, mikor Tije nagy királyi hitvest olyan jelenetekben ábrázolták, amilyen korábban csak uralkodó fáraónak járt – például szfinx alakban, amint lesújt ellenségeire –, egy szobron pedig férjével egyforma magasnak tűnt. 

Tije ábrázolása és neve rendszeresen feltűnt férjéé mellett, a királyné gyakorlatilag az istenített fáraó női megfelelője lett, és Szedeingában külön templomot emeltek a tiszteletére.
A királynéi befolyás erősödése és ennek hangsúlyozása folytatódott IV. Amenhotep uralkodása alatt is. A fáraó befejezetlenül maradt karnaki temolomai közül az egyiket, a Hut-Benbent Nofertitinek szentelték, itt férje nincs is jelen a képeken, a királynét lánya, Meritaton kíséri. Nofertiti a teremtő isten női princípiumát jelképezte.
IV. Amenhotep uralkodásának 4. évében Ehnatonra változtatta a nevét, ezzel is mutatva elkötelezettségét reformjai iránt. Szintén még ezekben a korai években a királyné neve kiegészült, innentől kezdve Nofernoferuaton Nofertiti néven említik a feliratokon (a Nofernoferuaton, mely később a királyi pár negyedik lányának a neve is lett, azt jelenti: „Aton szépeinek szépe” vagy „Aton legszebbje”; a nofer egyébként egyaránt jelentett szépet és jót is.)
 A királyné nevét időnként egy helyett két kartusba írták, külön a Nofernoferuatont és külön a Nofertitit, ami megint csak megkülönböztetett jelentőségére utal, hiszen mindaddig csak a fáraóknak járt a kettős kartus, melybe külön írták uralkodói és személyes nevét. Ehnaton ezen kívül egy sor hangzatos címmel is felruházta feleségét: Nagy dicséretben álló; Nagy kegyben álló; A palota hatalmas úrnője; Tökéletes arcú; Gyönyörű, tollakkal ékes; Kinek hangja megörvendezteti a szívet; A Két Föld úrnője. 
Vallási jelentősége a régi, politeista hitben gyakori istentriádokra vezethető vissza, melyekből Ehnaton ötletet merített. Aton és a királyi pár a héliopoliszi teremtő istennek, Atumnak, és gyermekeinek, Su levegőistennek és Tefnut páraistennőnek feleltek meg; hat gyermekükkel együtt a héliopoliszi enneád amarnai változata teljessé vált.

                                Eltűnésének rejtélye

 Ehnaton uralkodásának 14. évében Nofertiti váratlanul eltűnik, nevét nem említik többé. Egyes feltételezések szerint ő is a járvány áldozatául esett, más elméletek szerint valamiért kiesett a fáraó kegyeiből, és egy kisebb palotában, az úgynevezett északi palotában élte le hátralévő életét. Régebben a kegyvesztés elméletét erősítette az a tény, hogy nevét több helyen (például az Ahet-Atonhoz tartozó üdülőben, a Maru-Aton palotában) mintha kivakarták és valamelyik lánya nevével helyettesítették volna; az újabb kutatások azt mutatják, a hercegnők neveivel nem Nofertiti, hanem Ehnaton másodfelesége, Kia nevét írták fölül.

                                         Mellszobra

Nofertiti mellszobra, melyet egy Thotmesz nevű szobrász készített, az ókori egyiptomi művészet egyik legismertebb alkotása. Feltehetőleg későbbi szobrokhoz és képekhez készült modellnek, hogy a királynénak ne kelljen mindig modellt állnia.

A szobrot a  német régészek találták meg 1912-ben, és – máig nem teljesen tisztázott körülmények között – Németországba vitték. Egyiptom többször kísérletet tett a szobor visszaszerzésére, de a német múzeum 2007-ben még kölcsön sem adta egy egyiptomi kiállításra, azzal az indokkal, hogy túl törékeny az utazáshoz.
2009 márciusában a szobron komputertomográfiás vizsgálatokat végeztek, és megállapították, hogy a stukkóbevonat alatt található eredeti szobor kevésbé idealizált arcvonásokat mutat, arccsontjai alacsonyabban fekszenek, orrán kis dudor van, szája szélén ráncok. Mindeddig úgy tartották, a stukkóréteg csak vékony bevonat és nem módosított magán a szobron.

                                         Múmiája

Nofertiti múmiáját sosem találták meg, de kísérlet történt már. 2003. június 9.-én Joann Fletcher brit régész bejelentette feltételezését, mely szerint a Királyok Völgye 35. számú sírban talált három múmia – egy később Tije királynéként azonosított idős hölgy, egy fiatalabb nő és egy fiú múmiája – közül a fiatalabbik női múmia Nofertitié. Marianne Luban egyiptológus egy 1999-ben az interneten közölt cikkében már felvetette ugyanezt az elméletet, melyet ugyanazokra a tényekre alapozott, mint Fletcher.

Fletcher, aki támogatta az elképzelést, mely szerint Nofertiti azonos volt Szemenhkaréval, a Discovery Channel finanszírozásával megvizsgálta a kérdéses múmiát. A balzsamozószerek összetétele és a koponyában hagyott agy alapján a múmiáról megállapítható, hogy XVIII. dinasztia korabeli; parókája olyan stílusú, amilyet Nofertiti viselt. Úgy tűnik, még az ókorban megszentségtelenítették – karját letörték, melynek oka az lehetett, hogy eredetileg fáraóhoz illő testtartásban temették el, mindkét karját keresztbe fektetve mellkasán, később azonban egyik karját letörték, és a test mellé fektették, hogy királynéhoz illő testtartásban – csak az egyik karját a mellkasára helyezve – feküdjön.

Múmiák

  A múmia olyan holttest, amely emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, plasztináció) vagy különleges környezeti tényezők (jég,láp,, homok,szél,só, egyedi mikroklíma) hatására nem indult oszlásnak, így a csontok, a bőr, az izmok, a haj, a körmök sőt az arcvonások is hosszabb ideig épségben megmaradtak.

A Föld legkülönbözőbb vidékein találtak már természetes múmiákat vagy mesterségesen konzervált emberi és állati holttesteket. A régészek és az antropológusok folyamatosan rekonstruálják a mumifikált testeket, hogy bemutathassák, milyenek voltak életükben, hogyan táplálkoztak, milyen betegségekben szenvedtek, vagy kiderítsék, hogyan haltak meg. A legújabb természettudományos vizsgálati módszereknek köszönhetően ma már a több ezer éves tetemek a rég letűnt korok és kultúrák követei.

                                Természetes múmiák 

Természetes múmiákról akkor beszélünk, amikor a holttest kiszáradása, illetve konzerválódása különleges környezeti hatások eredménye.

Múmia  mocsárból

Leggyakrabban a forró és száraz területeken találtak ilyen leleteket. A szél és a hőség hatására az izomzat gyorsan kiszárad, a bőr megkeményedik, megbarnul, így a baktériumok és a rovarok nem tudják kikezdeni a testet és a bomlás abbamarad.
Hasonló az eredmény, ha a holttest megfagy és később sem melegszik fel. A fagypont alatti hőmérsékleten sem a baktériumok, sem a férgek nem maradnak életben. A balesetet szenvedett hegymászók, sarki expedíciók áldozatai a halál beállta után még évtizedekig is jól konzervált jégmúmiák maradnak, ha a hó befedte a testüket. Ugyanígy, ha a holttestet fagyos földbe temetik el, épségben marad. Már a jéghideg szél is elég ahhoz, hogy mumifikálja a testeket.
A láp a harmadik olyan közeg, ahol a test hosszú ideig nem indul oszlásnak. A lápvíz, a benne elbomló növények miatt nagy arányban tartalmaz cserzőanyagokat és huminsavakat, amelyek megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet. Ezért a lápi hullák csontjai hajlékonyak. A belső szervek elenyésznek, sokszor csak az erős bőr marad meg, így e tetemeket gyakran papírmúmiáknak nevezik.

Gyima, a 40 ezer éves mamutbébi-múmia

A fentieken túl találkozunk olyan esetekkel, amikor a hőmérséklet, a talajösszetétel és a levegő pára- és oxigéntartalma – néha a koporsók fájának cserzőanyagai – együttesen olyan mikroklímát hoznak létre, amely a testek természetes konzerválódásához vezet. Számos mumifikálódott testet találtak bányákban,katakombákban, kolostorok vagy templomok kriptáiban.
                                 

                                     Mesterséges múmiák

Az alig két éves Rosalia Lombardo

Mesterséges múmiának tekintjük az emberi beavatkozás révén, vegyi eljárásokkal tartósított holttesteket. A test bomlását legelterjedtebben – a belső szervek eltávolítása után – a bőr és az izomzat kiszárításával próbálták lelassítani illetve megakadályozni. Egyiptomban a balzsamozók ezt nátronsóval végezték, Ausztráliában és Melanéziában a bennszülöttek napon szárítva vagy füstöléssel mumifikálták halottaikat. Sok ősi kultúra máig megőrizte mumifikáló technikáinak titkait; ma sem tudjuk pontosan, hogyan tartósították a holttesteket a dél-amerikai vadászó-gyűjtögető chincorrók, akik a balzsamozásban közel 2000 évvel megelőzték az egyiptomiakat. Kínában találtak rá a 2000 éves Dai hercegnő múmiájára, amelynél a test olyan tökéletes állapotban maradt meg, hogy ma is élőnek hat; a tudósok a legmodernebb eszközökkel vizsgálták meg a hercegnő tetemét, de a mai napig sem sikerült kideríteniük a konzerválás titkát.

A mai modern balzsamozók más módszerekkel dolgoznak: tartósítóanyagot, általában formalint (a formaldehid vizes oldatát) fecskendeznek az erekbe, amely anyag megkeményíti a fehérjét (az izomzat és a szervek alapanyagát), és ezáltal megakadályozza a bomlást előidéző baktériumok szaporodását.
 

                                              

                                                          Ősi Egyiptom 

Nem tudni pontosan, mikor kezdték el balzsamozni az egyiptomiak a halottaikat – a legrégebbi maradványok ötezer évesek –, de a test konzerválásának fontossága az egyiptomi hitvilágban gyökerezik. Az egyiptomi vallás szerint az élet nem ér véget a halállal: úgy képzelték, hogy a temetési szertartással újra „életre keltik” a halottat és átvezetik egy másik világba – a túlvilágba, ahol immár az örök időkig él; ezért meg kell őrizni a testet is az örökkévalóság számára. Hitük szerint az embernek több lelke is volt: Ib – a szív, Ren – a név, Ba – a személyiség, Ka – az életerő és Sheut – az árnyék, amelyeket születéskor zárt magába a test. A Ka és Ba-lélek a halállal elhagyja a testet, de a Ba-lélek – amelyet madárként képzeltek el – képes volt saját testét újra megtalálni, ha az épen maradt.
A vallási történetek első múmiája Ozirisz, akinek Széthtől elszenvedett halála után szétszaggatott és szétszórt testrészeit felesége, Ízisz megkereste, újra összeillesztette és gyolcsokkal egybekötözte; így e megtalált testben Ozirisz feltámadt és az alvilág ura lett.

Az egyiptomiak már korán rájöttek arra, hogy a növények gyantáinak baktériumölő hatásuk is van. Ezért miután a tetemet pálmaborral átmosták, teljesen kitisztították, a hasüregbe nátronsót és illatos gyantával, fűszerekkel teli vászoncsomagocskákat töltöttek; a koponyába fenyőfélék gyantaolaját öntötték és az egész testet több hétre száraz nátronsóba ágyazták. Körülbelül 40 nap alatt a test teljesen kiszáradt, a bőr és az összeaszódott izmok teljesen rátapadtak a csontokra; a tetem jellegzetes szürkés, feketés színűvé vált. A kiszárított testet olajjal és viasszal kezelték. A balzsamozáshoz kámforolajat, mirhát, borókaolajat, méhviaszt, cédrusfa és más tűlevelűek gyantáját használták, de esetenként alkalmazták a pisztácia, a balzsamfa gyantáját és különböző növényi olajakat, állati zsiradékokat is. A balzsamozók igyekeztek, hogy a holttest lehetőleg élethű legyen, ezért vászonnal és fűrészporral tömték ki. A szájba és a beesett orcák alá is tömés került, a szemhéj alá kis rongylabdacsokat, néha hagymát helyeztek és erre kerültek a porcelánból készített, festett szemek. A testet falécekkel merevítették, hogy a múmiának tartása legyen, majd szakszerűen bepólyálták. A kéz- és lábujjakat egyenként körbetekerték finom vászoncsíkokkal, majd a kart, a lábakat és a többi testrészt is számtalan rétegű vászoncsíkkal pólyálták. Az egyes rétegek közé amuletteket helyeztek, hogy megvédjék az elhunytat a túlvilág felé vezető úton. A leggyakoribb amulett az Udzsat-szem volt, ez segített sértetlenül megőrizni a testet. A Djed-oszlop az örökkévalóságot szimbolizálta, a szkarabeusz bogár pedig arra ügyelt, hogy a halott a halál után újjáéledhessen.
Az elkészült múmiát egy nagyméretű kendőbe tették, az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes korszakokban kartonzsákok (gipsszel keményített vásznak) kerültek, amelyet istenképekkel, feliratokkal és aranyozással díszítettek. A balzsamozás mintegy 70 napos folyamatát egy Anubisz álarcot viselő pap felügyelte; őrködött, hogy minden a megfelelő gondossággal történjen. A konzervált és becsomagolt múmiákat végül átadták a hozzátartozóknak, hogy megkezdhessék a temetési szertartást.
A múmiák díszes fakoporsókba kerültek, amelyek a Középbirodalom végéig általában láda formájúak voltak, később a múmia alakját utánozták.
A már előkészített sírkamrát a temetés során berendezték, kitakarították és a szertartás zárórészeként a koporsót a sírboltba helyezték. Az előkelők sírjában több, egymásba helyezett koporsó és kőszarkofág védte a múmiát. A sír ajtaját befalazták és lepecsételték, hogy a halott zavartalanul átléphessen az öröklétbe.
 
                          Az egyiptomi balzsamozás

A balzsamozás első lépéseként a test belsejét kezelték. Az elhunyt agyát az orron vagy a nyakszirtcsont nagy nyílásán, az öreglyukon keresztül eltávolították, de nem őrizték meg, mert vallásukban nem volt fontos szerepe. Azután éles kőkéssel ejtett hasi vagy oldalsó vágással a testet felnyitották és kivették a belső szerveket, amelyeket átmostak, külön szárítottak és illatosítottak, bepólyáltak, majd külön-külön kanópuszedényekbe helyeztek. A kanópuszedények fedelét Hórusz isten fiainak képmásai díszítették: az emberfejű Amszet isten a májat, a majomfejű Hapi a tüdőt, a kutyafejű Duamutef isten a gyomrot, Kebehszenuf, a sólyomfejű isten a beleket és az alsótest különböző szerveit védte. A korsókba zárt szerveket a halott mellé temették. A szívet konzerválták, majd visszahelyezték a testbe és néha a veséket is a testben hagyták. 
 

A legősibb múmiákra bukkantak rá Egyiptomban

 

A legősibb mumifikált holttestek közül bukkantak rá néhányra egy Kairótól hatszáz kilométerre délre lévő ásatáson. Az egyiptomi leletek megerősíthetik a korábbi hipotéziseket arról, hogy a Nílus mentén is volt emberáldozat a predinasztikus korban.

Több mint ötezer éves temetkezési épületegyüttest találtak amerikai és egyiptomi régészek Kairótól 600 kilométerre délre, a Kom Al-Ahmar régióban. Az archeológusok a sírokban hét holttestre, valamint egy kovakőből készült tehénfejre bukkantak. Az elhunytak közül négyen nem természetes úton távoztak az élők sorából, őket valószínûleg emberáldozatként, élve temették el – állítják a kutatók. A tetemek a késõbbi korokban tökélyre fejlesztett mumifikálási eljárás legkorábbi példányai is egyben.
Emberáldozat Egyiptomban és Mezopotámiában
Korábban egy abüdoszi királysír mellett találtak a régészek olyan holttesteket, amelyek emberáldozatra utaltak, s ezek a sírok is Egyiptom legősibb történeti korára datálhatók. Mezopotámiában pedig régóta ismert, hogy szintén bevett gyakorlat volt, főleg az ősibb korokban, az emberáldozat. (Ur városában Kr. e. 2500 tájékán például hatalmas uralkodói temetést rendeztek, számos emberáldozattal - a régészek kutatásai szerint.)
A most megtalált maradványok ép állapotban vannak annak ellenére, hogy a sírokat az ókorban kirabolták. Az épületegyüttes Hierakónpolisz egyik uralkodójáé lehetett, aki valamikor Kr. e. 3600 körül élt. Zahi Hawass, az Egyiptom ókori műkincseit felügyelõ legfelsőbb tanács vezetője szerint a felfedezés sok új információval szolgálhat Egyiptom legkevésbé ismert időszakáról, a predinasztikus korszakról. Az ásatásokat még 2000-ben kezdte el Barbara Adams egyiptológus, aki 2002-ben hunyt el.
Hierakónpolisz, a legfontosabb korabeli város
Hierakónpolisz ekkoriban a Nílus menti települések között alighanem a legfontosabb lehetett. A város talán ekkoriban terjesztette ki uralmát észak felé, legyőzve – esetleg meghódítva – a rivális területeket. Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítése mindenesetre később a fáraók uralmának megszilárdulásához vezetett.
A BBC a mostani felfedezést igen jelentősnek tartja: a régészekre hivatkozva a brit hírforrás azt állítja, hogy ez a temetkezési helyszín a legnagyobb az ősi egyiptomi sírkomplexumok között, legalábbis az ötezer évvel ezelőtti periódusban.